1. Egyedül utazni nem is olyan rossz

(De ha a néni egyedül utazik, akkor ki csinálta róla ezt a képet??)

Egyedül utazni nem is olyan rossz. Tudom, tudom…minek ismételgetem?! De pontosan így tettem, amikor elköltöztem Arizónából Milwaukeeba (ejtsd: Milvóki), Wisconsin államba. Egy teljesen ùj és ismeretlen helyre, egyedül. Ismételgettem. Annyit, hogy végül rájöttem, egyedül utazni tényleg nem is olyan rossz…nyilván csak egy ideig-óráig, de a kezdetleges egyedül léttől nem szabad megijedni. (Már évek óta ismételgetem, hogy szeretek futni, de ezt még nem sikerült elhinnem). Régen, hangosan fütyültem ki azokat, akik megesküdtek, hogy egyedül utazni ilyen hiper, meg olyan szuper. De van egy csodálatosan gyönyörű oldala, amit ma már sokkal jobban értékelek. Amikor egyedül vagyok, jobb a megfigyelő képességem. Jobban figyelek a részletekre, a körülöttem zajló eseményekre, hangokra, érzésekre. Sokkal nyitottabb vagyok arra, amit a külvilág ajánl. Ha akarok, akkor hosszú percekig ülhetek egy helyben, csendben, és mélyülhetek el a gondolataimban. Például Milwaukee-ban a kedvenc időtöltésem az volt, hogy ültem a Michigan-tó partján egy pohár kávéval a kezemben, néztem a napfelkeltét vagy éppen a naplementét, és bámultam ki a fejemből. Ennyi. Elég egyszerű és megnyugtató pillanatok. Ki is simultak a ráncaim. Nem mintha 26-27 évesen tele lettem volna ráncokkal, de ha lettek volna, rögtön kisimultak volna. Megtanultam, hogy nem szabad megijednem attól, ha egyedül vagyok egy kicsit. Ennek is meg van a varázsa, és ezt ki kell élvezni.

2. Nem szégyen segítséget kérni

9 évvel ezelőtt sokkal bátortalanabb voltam és még azt is cikinek éreztem, hogy az angolom nem tökéletes. Ezért, ha segítségre volt szükségem, mondjuk egy útba igazításnál (nem volt még okos telefonom), akkor sem mertem senkit megszólítani, mert ugye annál nyilván nem létezik ijesztôbb dolog! Szüleim kérdezték, hogy mi a legrosszabb, ami történhet, ha megszólítok valakit? Hát, szerény személyem szerintem az, hogy meghallanak! Szóval, könnyebb volt inkább elveszni. De persze az éhség nagy úr. Elveszve, éhen kóborolni nem a legjobb, úgyhogy nyilván beadtam a derekam. Egyik ismerősöm mondta két évnyi Amerikában töltött idő után, hogy: "az elején nagyon nehéz volt, de ma már bármit elmutogatok!" :D  Én 7 éve ezen a poénon röhögök. 

Egyébként, a legtöbb ember nem lesz bunkó egy elveszett kis külföldivel szemben, aki fejét vesztve rohangál fel- és alá. (Mondjuk országa és városa válogatja. New Yorkban úgy tapostak el, hogy észre sem vették...remélem más azért tapasztalt jobbat). Megszólaltam, és rögtön mindenki tudta, hogy külföldi vagyok. A legtöbb amerikainál ezt tapsvihar, őrjöngés, sikongatás és kérdések tömkelege követi, mert hogy de mégis Te honnan jöttél?? Magyarországról!!! .....Ezen a ponton általában kiszáll az értelem a többség szeméből, és a beszélgetés véget ér, de attól még nagyon aranyosan és kedvesen útba igazítanak. 

3. Mindig jó új embereket megismerni 

Valljuk be, amikor másokkal utazunk, nem vagyunk nagyon rászorulva, hogy új pajtikat szerezzünk magunknak. Érthető. De, amikor egyedül vagyunk és már eleget figyeltünk a belső hangokra, már amikor megnéztük az összes Jóbarátok évadot 3-szor, és az otthoniak sem veszik fel a Vibert többé, mert azért nekik legalább van életük, akkor bizony kénytelenek vagyunk kilépni a biztonságos négy fal közül, hogy megismerjünk másokat (Ne tessék félre érteni, egyedül utazni tényleg jó, de azért legtöbbünk számára ez nem egy évekig fenntartható állapot). Valahova mindenki szeret tartozni, és ezzel nincs is semmi baj. Én, személy szerint, nem vagyok egy ismerkedős típus. Vannak, akik elmennek a TESCO-ba egy kiló kenyérért, és 16 párbeszédet folytatnak le 16 különböző emberrel, 16 perc alatt. Na, én pont nem ez vagyok. De az, hogy hipp-hopp egyedül találtam magam, rákényszerített arra, hogy beengedjek új embereket az életembe, és hogy nyitottabb legyek az ismerkedésre. A recept viszonylag egyszerű, bár annál ijesztőbben hangzik: Ne zárkózz be, és ne félj megszólítani másokat! Ez nem arról szól, hogy fejvesztve, keressük az új, legjobb barátot, és ha a pénztáros néni vissza mosolyog, akkor ezt örökre szóló köteléknek vesszük. De azért egy jó társasággal eljárni színházba, moziba, múzeumba, vagy csak beülni egy sörre és beszélgetni, elég jó terápia. A külföldre költözés során sok új, érdekes embert ismertem meg, és mindtől tanultam valamit, ami által több lettem. 

4. Nagyon Sok Múlik a Hozzáálláson

26 évesen elhatároztam, hogy visszaülök az iskola padba és megszerzem a mester szakomat. Mester leszek. (Az, hogy a diplomám megvan, de mesternek még mindig nem érzem magam, az egy másik kérdés. Majd egyszer erre is visszatérek, addig csak magamban kuncogok tovább).

De a lényeg: Arizónából elköltöztem Milwaukee-ba, immáron 26 évesen. Más hőmérséklet, más emberek, kis városból nagy városba, két szobás lakásból vissza egy kollégiumi kis lyukba, saját főztöm után vissza a menzára. A legnehezebb változás talán a kicsi szoba volt. Ha nagyon erősen nyújtózkodtam, akkor keresztben végig értem a szobát, és a fürdőszoba is, csak a sötét folyosó túlsó végén volt megtalálható. A szoba és az egyetem is tiszta volt és biztonságos, 10 percre a tóparttól, szóval igazából nagyon élvezhetőek voltak a körülmények, de ugye mi az első emberi reakció? Rögtön elkezdtem magam sajnálni és a régi szép időkre emlékezni. Úgy két és fél hónap önsajnálat után, amikor már saját magamat irritáltam, elhatároztam, hogy kihozom a legjobbat a helyzetből. Ez most két évig a lakhelyem lesz, és vagy szipogok tovább, vagy igenis jól fogom magam érezni. Átrendeztem a bútorokat, feldíszítettem a szobát képekkel, emlékekkel, és egy tündéri kis otthont teremtettem magamnak. Nagyon szerettem visszamenni a szobámba, a nap végén. Ebben az időszakban, rengeteget tanultam a hozzáállásról. Az újra kezdés nagyon nehéz, de a megfelelő hozzáállás, sokat tud lendíteni a dolgon. Tök mindegy, hogy a szüleim mennyit győzködtek, amíg én sajnáltam magam, addig minden rosszul is alakult. Meg kellett teremtenem magamnak a megfelelő környezetet, meg kellett változtatnom a hozzáállásomat, és minden sokkal könnyebb lett. Hihetetlen ez a túláradó bölcsesség. Lehet, hogy mégis mester lettem?

5. Más kultúrák, más szokások

Magyarországon nőttem fel, magyar barátokkal. Külföldre is családdal mentem, vittük is a jól bevált szalámis szendvicseket az útra. Nem nagyon voltak külföldi barátaim. Voltak magyar barátaim, akik külföldön éltek egy darabig, de ők is inkább a szalámis szendvics vonalat képviselték. (Mindig megmelengeti a szívem, ha nagymamám vagy anyukám útravalójára gondolok). De Amerikába költözve, -főleg, egy egyetemi környezetben-, rengeteg külföldi diákkal hozott össze a sors, a Világ számos pontjáról. Ez egy hihetetlenül érdekes élmény; viszont nem egyszerű feladat egy fedél alatt élni,amikor mindenkinek más a szokása, vallása, nézete, múltja. Meg kellett tanulnom elfogadni mások életritmusát, és velük is elfogadtatni a sajátomat, anélkül, hogy erőszakkal rájuk erőltettem volna magam. Tanultam másoktól, és ők is tanultak tőlem, kulturális különbségekről, ízekről, ételekről, nyelvekről. Legalább 10 nyelven tudok káromkodni, és ha ezzel nem is nagyon erősíthetem az önéletrajzom, hátha még egy szép napon jól jön ez a tudás. Nagyon sok mindent tanultunk egymástól, de a legfontosabb az volt, hogy megtanultuk egymást elfogadni!